A következő történetet az egyik legújabb edzőnk Laci tollából követhetitek nyomon. Nekem, ahogy olvastam a történetet, jelentősen megnőtt a kedvem, ahhoz, hogy jövőre valami hasonló túrán vegyünk részt esetleg csapattal. Bár innen a meleg szobában ülve, kávézva, nem tűnik nagy vállalásnak. 😀

A lényeg, hogy gratulálunk Laci a teljesítéshez, később is jöhetnek ehhez hasonló élménybeszámolók! 🙂

Alapvetően jobban szeretem a kora tavaszi és őszi túrákat, mint a nyáriakat, így általában mi mindig akkor vagyunk aktívabbak túra szempontjából, ha kicsit hűvösebb van, ezért is esett a választás idén az Iszinikre, tökéletes novemberi kihívásnak tűnt. Általában a barátaim közül maximum 30 km-ig tudok társakat beszervezni, e felett mindig egyedül maradok, úgyhogy ennek is egyedül vágtam neki (más kérdés, hogy rajtam kívül voltak még több százan. 🙂

Ez a teljesítménytúra tulajdonképpen nem más, mint a Kinizsi 100-as visszafelé, Szárligettől Budapestig. A bűvös 100 km-es távot még elég távolinak érzem, úgyhogy a második leghosszabb távra, az 50-esre neveztem. Sajnos nem készültem túl sokat rá mostanában, konkrétan 2 db 15 – 20 km közötti kéktúrás túra fért bele idén ősszel, és a futással is kicsit leálltam a szeptember végi akadályfutások óta, úgyhogy azt gondoltam kellő kihívást tartogat majd számomra az 50-es táv is (amit így utólag is megerősítek).

04:00-kor csörgött is az ébresztő, előző este már minden cuccom bepakolva és összekészítve, a ruhák a nappaliban rétegek szerint szintén sorrendben elkészítve, így csak bele kell majd ugrani, hátizsák fel és kész. Sajnos egyáltalán nem vagyok egy reggeli ember, így mindig mindent előkészítek, hogy a legkevesebb energia befektetéssel tudjak indulni reggel. 🙂 Gyors reggeli, ami szokásos „overnight oat” magvak és banán, majd kávé, aztán irány a Délibe.

06:25-kor indult a vonat Szárligetre, mondani sem kell, tele volt túrázó arcokkal, és 07:00 után nem sokkal be is gurultunk. 07:30-kor nyitották a kapukat a helyi művelődési házban, ami rajtközponttá volt átalakítva. A szervezés szerintem abszolút profi volt, gördülékenyen ment minden, abszolút egyértelmű volt minden. Viszonylag a szerencsésebbek közé tartoztam, kb. 20-25 perc sorban állás után be is jutottam a központba, megkaptam a pecsétgyűjtő füzetkémet, volt lehetőség mosdóra is aztán 8:00 előtt el is tudtam indulni, eddig easy. 🙂

Már az első 1 km alatt kiderült, hogy a nap meghatározó eleme a köd lesz, eléggé mélabús volt az időjárás, így nem is reménykedtem benne, hogy sok sztárfotó fog készülni a tájról, de nekem abszolút hangulatos volt így is, szeretem a köd látványát, főleg erdőben. Amit észrevettem viszont, hogy sok mellettem elhaladó túratárs nagyon szidta az időt (itt megjegyzem, nagy eséllyel ők 100-on indulhattak, és már előre tudták, hogy mi fog rájuk várni sötétedés után, illetve éjszaka).

1 – 10 km: Gyors indulás után már rajta is voltam az útvonalon, „még 49,8 km hátra”… mindig vicces ezt látni hosszabb távok elején. 🙂 Megindultam egy nagyobb csapattal visszafelé a vasútállomás irányába, majd az erdőbe beérve rá is csatlakoztunk a hivatalos kék útvonalára. Még 2 km-t sem sétáltunk és rögtön jött egy közel 100 m-es emelkedő, ami elég erős kezdés volt, itt egy picit már az elején széthúzott a mezőny. Az 5-7 fok közötti hőmérséklet immár minimum 15 foknak érződött, szóval itt meg is szabadultam a felesleges rétegtől, amit kb. egészen sötétedésig nem is vettem elő. Az első 10 km viszonylag gyorsan, szép tempóban ment végig, fennakadások nélkül.

11 – 20 km: Az első ellenőrzőpont és frissítés 13,2 km-nél volt Somlyóvárnál a kulcsosháznál, valahol a mezőny közepén haladhattam éppen, nagy sor nem alakult ki a pontnál, nem kellett sokat várni a továbbhaladásra, úgyhogy gyors pecsét, pillanatnyi frissítésként egy Sport szelet, ami járt mindenkinek, aztán még rátoltam egy zabszeletet is, majd mentem is tovább. Az ellenőrzőpontot követő kaptató után jópár km-en át egyenletes lejtő jött, amit elég gyors tempóban sikerült végigtolni, itt az elején az órám 16:40-re kalkulált érkezést, ami le is ment egészen 16:20-ra, jómagam is meglepődtem azon, hogy milyen gyorsan eltelt ez a pár km. Arra emlékszem, hogy felhívtam édesanyámat megkérdezni, hogy vannak, beszéltünk kb. 20 percet, nem is figyeltem közben a távra, csak meneteltem tempósan. A 10 és 20 km közötti szakasz nagyjából hasonlóan energikusan telt, a fáradtságnak maximum apró jeleit éreztem csak.

21 – 30 km: A második ellenőrzőpont 21,4 km-nél volt Koldusszálláson, itt már elég sokat kellett várakozni a pecsételésre, és arra is, hogy a frissítőkhöz férkőzhessek. Itt volt mindenféle sós és édes rágcsa, plusz valami piros színű lötty, ami meglepően jól esett, elég sokat is ittam belőle, meg ettem is amihez csak hozzáfértem, csak az édeset kívántam folyamatosan. Utólag ez sem volt túl okos döntés, valami nem tett jót a hasamnak, kis idő után hasfájással kellett küzdenem, de legalább elvonta a figyelmet arról, hogy fáradtak voltak a lábaim. 🙂 A fáradtság első hulláma ezen a szakaszon ért utol, valahol a 25 és 30 km között, itt már legalább 600-700 m szint is meg lehetett. Ez tűnt az egyik leghosszabb szekciónak, viszont a táj gyönyörű volt, kellemes sűrű erdős látvány végig.

31 – 40 km: A következő checkpoint Bánya-hegynél volt, kb. 32,8 km-es pontnál, ez volt az utolsó előtti. Az elmúlt órák fénypontja volt ez a megálló, meleg tea és meleg hot-dog várt minket, szinte vérré vált bennem azonnal, így utólag is hatalmas hála nekik, hogy egész nap kint álltak a hidegben és kiszolgáltak minket. Minderre viszont elég sokat kellett várni persze, eléggé összegyűltek már ilyenkorra a túrázók, de semmi baj, nem pályarekordra hajtok, csak a túlélésre. 🙂

Következett a túra talán legszebb és legélvezetesebb része számomra, a Nagy-Gerecse oldalában haladtunk végig, szűk nyomvonalon, hullámvasútszerűen lejtőkkel és emelkedőkkel tarkítva, valamint jó sziklás is volt ez a rész, kellett figyelni végig, hogy hova lépsz. Meg is jegyeztem magamban, hogy itt aztán nem szívesen futnék végig, volt már bokatörős esetem korábban egy terepfutás során, így a lefelékkel nagyon óvatosan bántam. Egyébként számomra a ködös erdő hangulata talán itt jött át leginkább, néha meg-megálltam, elengedve hangosabban beszélő túratársaimat, hogy csendben tudjak sétálni, magamba szívni a ködös erdő hangulatát. Ekkor már jócskán szürkület volt, és közeledtünk ahhoz a ponthoz, amikor már szükség lesz a fejlámpára. 

41 – 50 km: 44 km-nél az utolsó ellenőrzőpont a Bajóti műútnál, itt már természetesen korom sötétben pecsételtünk, bár itt is voltak frissítők, ezeket már inkább kihagytam és csak vizet ittam, azt viszont minél többet, sajnos ekkorra már a fejfájás is kerülgetett, egyáltalán nem kívántam a vizet, és a testem jelezte is, hogy keveset ittam, csak már késő volt. Az utolsó 10 km volt számomra a legnehezebb, nagyon kényelmes a túracipőm, az egész túra alatt semmi problémám nem volt vele, de most már csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lesz megszabadulni tőle Mogyorósbányán a célban. 

Kissé megsemmisülve, sok negatív gondolattal a fejemben, és fájdalommal a testemben elindultam végül hazafelé. Bár a túra óta eltelt egy hét azért megszépíti az emlékeket, az ilyenkor jellemző „jövőre szerintem inkább kihagyom” összegzéssel zártam magamban a napot. Szerencsére azonban a Mogyorósbánya utáni szintgyűjtő helyek (Tokodi-pincék, Kis-kő, Hegyes-kő, illetve a Nagy-Gete) nagyon vonzanak, így mostanra kialakult a fejemben egy 65 km-es terv. A jövő évi célom így az lesz, hogy Mogyorósbányáról még eljussak gyalog Dorogig, és ott mondjam ki magamban, hogy „jövőre szerintem inkább kihagyom”. 🙂

Végére egy kis statisztika, Iszinik50 számokban: 50.08 km – 1258 m szint –  9 óra 51 perc – 64.386 lépés  – 3265 KCal 🙂